„Derrida kérdezési stratégiájának jövőt formáló ereje egyelőre beláthatatlan.”
[3. sz. irodalom 8. old. A könyv fordítójának, Molnár Miklósnak a megjegyzése]
Derrida nyomán és után:
„Az értekezés kiinduló feltételezése szerint a tervezés folyamata összefüggés-be hozható egy olyan háromtagú kommunikációelméleti modellel, ahol a gon-dolatot az elméleti/kritikai szövegben, annak kifejezésének módját elsősorban rajzban vagy diagrammban, megtestesülését vagy megértését pedig magában az épületben lehet keresni. Ezen összefüggés rendszerben vizsgálható a jelölés folyamatának időbeli módosulása, ami megválaszolhat két kérdést is. Egyrészt, a külső elméletek és az építészet területeinek különbségei ellenére interdiszcip- lináris módon kérdezhetők-e az építészeti territórium határai az új körülmények között? Másrészt, milyen hatással van ugyanerre, hogy közben a kultúra a nyel- vi meghatározottságtól a képi felé mozdult el?” [13. sz. irodalom 3. oldal]
„Jameson szerint minden interpretáció – másképpen jelentésteremtés - allegorikus. A (posztmodern) kijelentés tárgyának sem nem puszta megjelenítője, sem nem értékítélete. Jelölő és jelölt egyszerű bináris szerkezete helyett inkább háromrétegű, amennyiben elmondja a két pólus közötti közvetítő rendszer történetét is.” [13. sz. irodalom 13. oldal]
„Szöveg és értelmezése, létrehozás és befogadás nem elválasztható, nem ugyanannak a dolognak két oldala: ilyen értelemben az olvasó íróvá válik és a korábbi szélsőértékek helyett összekapcsolódó magyarázatok, dinamikus különbségek hálózata jön létre. Tehát ha meg akarunk érteni egy „szöveget”, interpretációnkban „félre kell olvasnunk” ahhoz, hogy meglévő kereteit elmozdítsuk.” [13. sz. irodalom 13. oldal]
„Azért kell itt elidőzni, mert egyrészt az interpretáció kultúrája általános(ítható), ekkép kiterjeszthető az építészet értelmezésére is, másrészt a diszciplínát szövegként kezelve az „korszerűsíthető”, félreolvasható. Ráadásul oly módon – mint azt a dekonstruktív és az azt követő épületek mutatják -, hogy az interpretáció tervezési módszerré is válik és megjelenik a teórián túl , a gyakorlatban is.” [13. sz. irodalom 13. oldal]
„Az építészetelmélet 80-as évekbeli szerepét keresve alapvetően két helyre kell visszahivatkozni. Egyfelől 1968-ra, mint a modern jelképes végére – egyben a posztmodernitás és bizonyos olvasatokban a globalizáció kezdetére is.22 Ez az irány jelenti a modernitás (a felvilágosodás) racionalitásából való kiábrándulás következtében megalapozott kísérleteket, melyek a szellem, az egyéni fantázia felszabadítására és emancipációjára törekedtek. A másik alapvető referencia, a nagyjából ugyanekkorra bekövetkező ún. nyelvi fordulat, mely a kultúra egész területét kommunikációként fogta fel, s ekképpen az interdiszciplinaritás eszköze volt, vagy még inkább: diszciplínák felett állt.23” [13. sz. irodalom 17. oldal]
„a kultúra általános nyelvi fordulata által erősödik meg az építészetelmélet szerepe is a hetvenes évekre. Azonban, mivel ez kétszintű fordítást jelent – jellemzően franciáról angolra történő nyelvi és diszciplínák közötti átvitelt -, az eredmény alapvető torzulásokat szenved az eredeti gondolathoz képest”…”Ugyanakkor megkülönböztetendő szándékolt és „figyelmetlen”, divatszerű változata: az utóbbi elsősorban arra vonatkozik, hogy az (építész-) interpretátor gyakran nem számol az átültetendő elmélet eredeti kontextusával…” [13. sz. irodalom 17. oldal]
„..az értelmezés tudománya nem rendelkezik a tárgyiasság és az eredetiség ideáljával, és a biztos-zárt-egyértelmű ideológiai háttérrel. A differencia-filozófiák – ahová Derrida, Deleuze és Michael Foucault munkásságát is sorolhatjuk – ezt a gondolatmenetet követik különböző nézőpontokból: a filozófia történetét képező zárt, integráló, logikus gondolatmenetek és szabályrendszerek, valamint az „azonosító, identifikáló és ezáltal egységesíthető, általánosítható fogalmak” érvényüket vesztették a posztmodernitásban (Orbán 1994, p.49), s ezen túllépve, őket elmozdítva megy végbe az ész uralmának kritikája. A logikus gondolatmenet, a filozófia nem szűnik meg, hanem fikcionálttá (értsd: hangsúlyosan irodalmi nyelvezetté, játékká) válik.25 [13. sz. irodalom 17. oldal]
Eisenman és Koolhaas
„Mellettük a piszkos elmélet csúcsát – egyben a legnehezebben megérthető 90-es évekbeli építészeti szövegeket – Bernard Cache (1995) és Greg Lynn (1998) írásai jelentik.29 Közös jellemzőjük, hogy a diszciplinaritás mibenlétével, a különbség témájával és eszközeivel, egyfajta közvetett, „ködösített” gondolatépítéssel (tervezéselmélettel) foglalkoznak.” [13. sz. irodalom 17. oldal]
Felidézhető ezzel kapcsolatban Husserl mondása, miszerint
a mélyértelműség a (keleti) bölcsek dolga, a tudományé a
tiszta, világos, pontos, egyértelmű, félreérthetetlen fogalom-
alkotás, fogalmazás.
„Ahogyan Eisenmann írja,
„amikor megszűnik a különbség ábrázolás és a valóság között, amikor a valóság csak szimuláció, akkor az ábrázolás elveszti jelentésének a priori forrását, és önmaga is szi-mulációvá válik […] A klasszikus vége azt jelenti, hogy megszűnik a végcél, mint a haladás, illetve a történelmi fejlődés értékekkel felruházott eredményének mítosza. (Eisenman 1984, p. 159. és 169. magyarul: p. 324. és 332.)34”
„Mivel azonban a „korszellem” megmutatkozása természetszerűleg mindig elkerülhetetlen – olyan értelemben, hogy az interpretáció kerete szükségképpen mesél róla -, inkább az építészet fogalmát, a diszciplínát magát kell újragondolni: a külső vonatkozás (ábrázolás) helyett a belsőből fakadás, a kijelölt univerzális folyamat (ésszerűség) helyett az egyedi szemlélet, a folytonosság (történelem) helyett a mindig keletkezés tényezői mentén. Ám nem új modellt kell felállítani, hanem önálló beszédmódot (nyelvezetet) kell megteremteni az építészet számára: egy kreált, fiktív koncepciózus közeget, mely egyesíti a (külső) jelentéstől való mentességet, a tetszőlegességet vagy önkényességet, és az idő nélküliséget. Ez már nem szimuláció, hanem nem-klasszikus építészet, disszimuláció: „míg a szimuláció a valóság és az ábrázolás közötti különbségek elkendőzésének a kísérlete, a disszimuláció a valóság és a látszat közötti különbséget érintetlenül hagyja” – mondja Eisenman (uo. p. 166. Magyarul: p. 330.)” [13. sz. irodalom 20. oldal]
„Ez a modern film, ahol egyre inkább a vágás, mint a kiszakítás, és az egymásra rétegződés (mondhatnánk: szuperimpozíció) mint az újonnan összerakás művelete határozza meg az Idő-képet. Itt az egymás mellé helyezett „tetszőleges” képi és hangszekvenciák immár irracionális
rendszert képeznek, mert közöttük hiányok és jelentésbeli elcsúszások adódnak. A rés autonóm, redukálhatatlan egységgé vált, hiszen (ellentétben a mozgás-képpel, ahol az egyik kép vége egybeesett a másik elejével) ez az illesztés esetleges, a köztességben már nem a meghatározottság, hanem a lehetőségek sokasága kap helyet. (Deleuze 1989)
Az összeillesztendő filmképeket (és már korábbról a fényképeket is) mindig a kamera vágja ki a valóság látványából, annak teljességéből csak egy részt keretez le. Így a huszadik század második felének művészetelméletében központi szerepet játszó kép-problematika mindig a keret problematikájával jár együtt, legyen szó akár Kazimir Malevics, Jackson Pollock vagy Francois Bacon festészetéről, akár a filmezésről, akár immár az építészetről.101”
[13. sz. irodalom 42. oldal] (És Moholy-Nagy László, és Kepes György? Ők már a huszadik század első harmadában is e témakörökben kutattak, alkottak).
„A kilencvenes évek második felében sorban megszülető Deleuze- (és Cache-) átiratok, Möbiusz-szalag- és fraktál-alkalmazások széleskörű elterjedése már az adaptációk adaptációit teszik meg elsődleges elméleti forrásokká.154” ” [13. sz. irodalom 64. oldal]
„A tárgy kiterjedése, felülete, a felületének belseje és az ezeket létrehozó gondolat is „redőzött”, állandóan változik, modulálódik, önmaga válik eseménnyé: nem-sztenderd termékké.156” [13. sz. irodalom 66. oldal]
Érdemes ebből a szempontból Rejka Erika: A kerámia terei/
Láncolatok/
című doktori dolgozatában [17. sz. irodalom] bemutatott Láncolatok című (doktori mester) művét megnézni, megfigyelni és elolvasni a sokszorosításról írt gondolatait.
„A „gyakorlati építészetben” a kényszeredett önigazolások sorozata következtében nem lehet releváns elméletről beszélni, még tengernyi publikáció ellenére sem, míg a nyelvi fordulatot követő elméleti színtér a legtöbb esetben nem bírt gyakorlati relevanciával. Elmélet és gyakorlat, képzelet és technika, gondolat és forma általában elkülönültek egymástól: a képzelet oldalán az ideák, az anyagiság oldalán a karteziánus geometriák előzték meg a megtestesülést..” [13. sz. irodalom 78. , 79. oldal]
„Az építész (a társtervezőknek, a megrendelőnek, a közösségeknek, a médiának) be tudja mutatni látványtervek nélkül, de sokkal lényegretörőbben, hogy hogyan keletkezett, milyen döntések mentén az épület és hogyan működik.” [13. sz. irodalom 80.]
„Az átlátható törekvés ellenére sem érthető meg azonban, hogyan lesz Eisenmannél az elméleti konstrukcióból műszaki, Koolhaasnál a számok grafikonjából térbeli szerveződés. Az UN Studionál ugyan érthető a szerveződés a diagram által, de emiatt az már több ponton szerkezetet és formát is reprezentál.” [13. sz. irodalom 80. oldal]
„A Derrida felé való fordulás egyik oka az volt, hogy – legalábbis elméletben – a dekonstrukció kezelni próbálta az ellentétekre (például a diszciplína belsőségeire és külsőségeire) építő elméletek problémáit” [13. sz. irodalom 85. oldal]
„Összességében tehát az látható, hogy a dekonstruktív ”absztrakt elitizmus” valamiféle demokratikus tervezői hálózattá akart átalakulni: a forradalminak tekinthető (és legalábbis részben utópiához kapcsolt) papír-építészi vagy művészi pozíció megkülönböztetettsége, konceptualizmusa, autonómiája semlegesebbé, „hasznosabbá” akart válni.” [13. sz. irodalom 89. oldal]
„..az érték abban állhat, hogy a számítógép és a diagram segítségével a tervezési folyamat nyomon követhetővé, a döntéshozók számára közérthetővé válik, s ezáltal születhetnek meg az optimális megoldások lehetőségei – az egyetlen „legjobb” hazugsága helyett.” [13. sz. irodalom 89. oldal]
„Forster arra figyelmeztet, hogy az építészet feloldódhat a szakértők és tanácsadók hálózatában, a totális tervezés előnyeit azonban ki kell használni.” [13. sz. irodalom 89. oldal]
„…a mai építészeti gondolkodást zavar és önellentmondások sora jellemzi.” [13. sz. irodalom 92. oldal]
„Solá-Morales szerint, ha az építészeti típusokat, vagy mintákat fenntartó rendszernek tekintjük, akkor a kortárs történések elemzéséhez ezek osztályozását el kell végezni.” [13. sz. irodalom 93. oldal]
Frampton
„…kritikai regionalizmusa alapvető „jelentőséget tulajdonít az építési helyszín sajátos tényezőinek, a topográfiától, mint háromdimenziós kapcsolatrendszertől kezdve, melybe az épületet be kell illeszteni, egészen az épületen átszűrődő helyi fényviszonyok játékáig” (Frampton 2007, p. 321. magyarul: p. 430.)” [13. sz. irodalom 93. oldal]
„A „topográfia” és a „fenntarthatóság” olyan gyakorlatokra utal, amelyek bizonyos mértékig ellenállnak a a környezet instrumentalizálásának, a „morfológia” és az „anyagszerűség” ezzel szemben expresszív kifejezésmódokat jelentenek, amelyeket vagy önkényesen határoznak meg a természet biomorf folyamatai vagy az alkotók a felület kifejező erejét hangsúlyozzák. Mindkét tünetcsoport gyakran a tér, a szerkezet és a funkció fogalmaiban felfogott építészeti forma megfelelő artikulációjának kárára érvényesül (Frampton 2007, p. 346. magyarul: p. 455.] .)” [13. sz. irodalom 94. oldal]
Azaz, ha elfogadjuk Fülep Lajos a tárgy és annak formájára vonatkozó megállapításait, a dolog formájának kárára érvényesülő hatások a dolog értékének kárára érvényesülő hatások is.
„a háznak nem
szabad feltűnőnek lennie [..] az igazi építészet képi
formában, síkká változtatva, nem kelt hatást. Nagyon
büszke vagyok arra, hogy az általam teremtett belső
terek fényképen teljességgel hatástalanok.”11 [20.sz. 5.oldal Adolf Loos idézet]
Úgy tűnik tehát, hogy a nem önmaga valóságából
kiinduló, másra utaló építészet óhatatlanul a saját
korába beilleszkedő és kizárólag csak abban is
értelmezhető többletjelentéssel ruházódik fel, ami az
elmúlás veszélyének leginkább kitett és ezáltal
legsérülékenyebb elemévé, tárgyává válik. Ahogyan
Zumthor írja az épületről: „az legyen ami, épület
legyen, ne jelenítsen meg semmit, de legyen valami.”13
13 Peter Zumthor: A szépség kemény magva
[20.sz. 5.oldal ]
„E fenti idézet is rámutat arra, hogy az időtlen jelleg
megőrzésében leginkább a „tárgy” jelentésnélkülisége,
vagy legalábbis a rárakódott többletjelentéstől való
megszabadítása segít.
A jelentés óhatatlanul ki van téve a kor értelmezésének…” [20.sz. 6. oldal]
„Tárgyi és épített környezetünk ideiglenességének és
végességének adottsága azonban nem feltétlenül jelent
hátrányt, sőt, mivel az átalakulás, a változás a természet
- így az ember és az általa kreált épített környezet - része
is, ahogy Achleiter írja: „az eltűnés fúriája valószínűleg
egy szeretetre méltó istennő, aki az embereket megóvja
a változatlanság poklától.”15***
15 Friedrich Achleitner: Ez a ház a 8.
századból származik, és 1898-ban épült meg
[20.sz. 6. oldal]
*** A tündék ’A Gyűrűk Ura’-ban (Tolkien) irígylik az emberek
halandóságát, többek között a változatlanság „kárhozata”miatt is. (ld. Gregory Bassham és Eric Bronson: A Gyűrűk Ura filozófiája
c. könyvében feltett kérdéseket.)
„Az újdonság, a „sosem–látott”
és a „meglepni-akaró” eszköztárából feltámadt épületek
legnagyobb, nem ritkán leküzdhetetlen hiányossága
éppen az, hogy nem tud, vagy nem akar merítkezni
személyes, de megélt élményekből, és ezáltal gyakran
nem is tud sugallni emléket, aminek hiányában félő,
hogy primerré, majd elmúlóvá válik, hiszen csak arra
tudunk emlékezni, amit már ismerünk. Úgy tűnik, hogy
az emlékezés hozzásegíti az épületeket egyfajta időtlen
jelleg kialakulásához, hiszen általa egymástól időben
távol eső emlékek is egymás mellé kerülhetnek,
feltartóztatva ezáltal az idő múlását:
„emlékezésünk
részekre és fázisokra osztja a múltat, a mozdulatlanná
vált időt, [...] hogy operálhasson velük.”24 [20.sz.. 7. oldal]
24 Fülep Lajos: Az emlékezés a művészi alkotásban
„27„Csak miután már képesek voltunk lépésről lépésre
megválaszolni a helyre, az anyagra és
az építési feladatra vonatkozó kérdéseket,
akkor támadtak egymás után[..] a szerkezetek
és a terek, olyanok[..], hogy stilisztikailag
előre gyártott formák rendezgetése mögé
visszanyúló, eredeti erő potenciájával bírnak.”
Peter Zumthor: A szépség kemény magva” [20.sz.. 8. oldal]
A „heideggeri „dolgok dologiságának megragadása”31…
31 Martin Heidegger: Lét és idő, 1927
32 Fülep Lajos: Az emlékezés a művészi
alkotásban
vagy, ahogy az építészetre vonatkoztatva Fülep
fogalmaz: „minden művészetnek talaja a konkrétum.”32
„az építészet valósága a teste, ami konkrét, ami
formává, tömeggé és térré vált. Nincs más eszme, mint
ami a dolgokban van.”33 E zumthori kinyilatkoztatás*** (A szépség kemény magva)
jól olvasható a szerző épületein…”[20.sz.. 9. oldal]
***Kinyilatkoztatás: jelen esszé-asszociáció montázsom elején
a (sztár)építészek kinyilatkoztatásai kifejezést pejoratív értelem-
ben használom. Marián Balázs fentebbi mondatában semmi ilyen
roszalló mögöttes tartalom nincs, maga a szó nálam viszont nega-
tív jelentéshordozójú. Kinyilatkoztatás helyett itt a ’tanítás’ vagy
’állítás/kijelentés értelme/tartalma’ szókapcsolatokat használtam
volna, amennyiben én írtam volna azt amit ő. E kis kitérő talán ada-
lék a jel, jelentés, értelmezés, leképezés „jeladó” és „jelfogadó” kö-
zötti kapcsolatrendszer, „hatásmechanizmus” bonyolultságának ér-
zékeltetésére. „Nincs más eszme, mint ami a dolgokban van”.
Zumthor eme állítása tartalmának igazolására vagy cáfolatára filo-
zófiai rendszerek keletkeztek, épültek.
„A fentiek fényében a stílus és a viselkedés örökös és
elválaszthatatlan egymásra utaltságával kapcsolatban
azonban érdemes még Janáky Valamilyen és Nemvalamilyen
értekezésénél elidőzni. A szerző Zumthor
alkotói viselkedését a Nem –valamilyenséggel rokonítja,
egyúttal hozzáteszi: „ez nem stílus, hanem technika.”34 [20.sz.. 9. oldal]
„Valószínűleg éppen újszerűségük hiánya az, ami végül is időtlenné teszi a
tárgyunkat.Nincs az, ami elmúlhatna.” [20.sz.. 9. oldal]
„Az építészetnek a helyhez, a helyzethez való kötődése
azért is érdekes a tárgyunkban, mert bizonyos – elsőre
talán még jellegtelennek is ható - épületek éppen a
helyhez való viszonyulásuk révén válnak a természet
szerves részévé, és ezzel együtt valami furcsa,
meghatározhatatlan, időtlen jelleggel ruházódnak fel:
„egyszerűen csak ott állnak, nem fordítunk rá
különösebb figyelmet. Ugyanakkor teljesen lehetetlen
elképzelni nélkülük a helyet, ahol állnak.”39[Peter Zumthor]
A kontextus által létrehozott/létrejött hangulati
sajátosságok révén az épület képes ismerős helyzeteket
teremteni és személyes kötődést létrehozni, tehát
emlékeket felidézni és ezáltal szervesen beilleszkedni
folytonosan alakuló világunkba.” …”[20.sz.. 10. oldal]
„nekem is jólesik elgondolni, hogy házakat tervezek és
építek, melyekből az építési folyamat végén, mint
tervező visszahúzódom. Így hátrahagyok egy épületet,
mely önmaga... és megél személyes retorikám nélkül.”42Peter Zumthor [20.sz.. 11. oldal]
„maga a forma a legfőbb üzenetközvetítő.
„A tárgyak tartóssága a formájából fakad,
ezért a tárgyak értéke a formájából
ered” – ott ahol a forma, mint ahogy Fülep írja – „nem
külsőség: hanem a dolgok lényege.”44 [20.sz.. 11. oldal]
Fülep írásait régtől fogva szeretem, nem elsősorban az itt hivatkozott művészettörténeti, vagy építészeti tárgyú munkáiban leírtak miatt - ezekből csak részleteket olvastam - , hanem szociológiai tárgyú írásai és különösen pl. az Ady Endre éjszakái c. visszaemlékezése volt nagy hatással rám.
Most a tárgyam szempontjából is jó látni, mennyire időtállóak - sokszor saját korán mennyire túlmutatóak - a gondolatai, és különösen azt, hogy szinte ugyanazt írja, amit Zumthor.
Világítótornyok, „biztos fogódzók” ők még akkor is, ha egy-két dologban esetleg tévednek (pl. Moravánszky Ákos idézi Gaudiról írott könyvében, hogy Fülep Lajos Lechner építészetét értékesebb-nek tartja, mint Gaudiét).
„Építészeti jelenségek, jelek
Az építészeti jelenség mindenkor és mindenhol túlmutat önmagán. Azon túl, hogy célszerű és hétköznapi igényeinket elégíti ki, a világról kulturális és civilizációs kódok révén feltárható üzeneteket is kommunikál.”[11. sz. irodalom]
„Viszont - egészíteném ki Eliade véleményét a saját szavaimmal - azon emberek számára is, akik esetleg nem igényelnek vallásos magyarázatot a világ dolgaival kapcsolatban, lehetséges a természet vagy a civilizáció jelenségeivel kapcsolatban megrendítő1 élmény és ezt a művé-szet készíti elő számukra. Sőt a művészet a maga minőségeivel függetlenül a vallásos, vagy vallásosat nem igénylő magyarázatoktól alkalmas a világ kozmikus rendjének megrendítő élményével szembesíteni a szemlélőt.
Nos, ebben az értelemben szeretnénk néhány példa segítségével bemutatni azt a folyamatot, ahogyan az építészeti minőségekben a kozmikus rend mutatkozik meg. Ez a rend kánoni - a mindenkori/mindenholi kozmosz felfogásának megfelelően strukturált és feltárható elvek szerint rendezett - létező, s mint ilyen a hétköznapi ember profán nézőpontja feletti létező, amelynek megnyilatkozása intelligibilis térben és célszerűséggel értelmezhető. S amelynek megértése - függetlenül attól, hogy vallásos, vagy vallásos magyarázatokat nem igénylő értelmezéseket rendelünk-e mellé - szellemi erőfeszítéseket igényel.” [11. sz. irodalom]
Ahogy most írok úgy jönnek elő valahonnan a mélyről
régen olvasott dolgok, nem kell a könyvespolchoz mennem,
hogy keresgéljek, megnyitom az Internetet, beírom a Google
keresőjébe, hogy „Öt érzék ezer muzsikája” és már ugrik is
elő P.Dombi Erzsébet ezzel a címmel megjelent könyve.
Lehet, hogy választott témámhoz csak távolról kötődik, és ha
tudományos cikket írnék, akkor fegyelmeznem kellene magam
és kordában kellene tartanom, összeszedettebbé kellene tennem
gondolataimat, szelektálni képzettársaim között. De szerencsére
ez nem tudományos cikk, így nyugodtan írhatok az „esszé” ele-
jén idézett József Attila-i módszer szerint.
„L A SZINESZTÉZIA FOGALMA
„Csönd támad akkor, zöld-szinü csönd
csupa szétbomló gitárból ..."
{Gerardo Diego)
1. A FOGALOM ÉRTELMEZÉSE
Az érzékelés bonyolult folyamatában gyakran elö-
fordul, hogy az egyik érzékszerv körébe tartozó ér
zet mellé mintegy odalopakodik valamely más érzék
szervnek a sajátos benyomása is. Teljesen egészséges
emberrel is megtörténik, hogy zenehallgatás közben
színeket, képeket lát, esetleg illatokat érez. Máskor
meg csupán látnivaló kínálkozik, mégis hangokat
hallucinál hozzá, vagy ugyanakkor a látottak plaszti
káját is érzékeli. „
[P.Dombi Erzsébet: Öt érzék ezer muzsikája. 9.oldal]
Majd Terts István: A nyelvész szóra bírja a nyelvet c. könyve,
Szabó T. Attila neve, Mario Pei: Szabálytalan nyelvtörténet-e
(gimnazista korom egyik meghatározó olvasmányélménye,
és ugyanígy Elisabeth Hering: Az írás rejtélye c. műve ), most
beütöm a keresőbe Mario Pei nevét és könyvének címét és meglepődve látom a találati listában Lénárd Sándor nevét:
„Egy magyar idegenvezető Bábel tornyában.
Lénárd Sándor írásai a nyelvekről. Siklós Péter és Terts István
Szerkesztésében”
Ugyanígy ugrik be Lotman neve is , és rákeresve lám olyan kincsre találok, mint a csatolt Irodalomjegyzék 21. számú
műve.
„4. Referálás
A referálás azt jelenti a jelelméletben és a jelentéstanban, hogy valamire, valamilyen külső létezőre (szövegen kívüli dologra) vonatkoztatunk, referálunk. Pontosabban arra referálnak a szavak jelentései. Ezzel kapcsolatban Eco …egyik története „azzal kapcsolatban, hogy mire is vonatkozik a referencia? Érdemes elgondolkodnunk ezeken.”:
„1. A Saint-Guinness-apátságot a XII. században építették. Az apátok azóta napról napra javítgatták ami elavult az épületen, de sosem építették át más formára. Így anyagát tekintve a mai apátságnak semmi köze a XII. századihoz, bár formára ugyanaz. Mi a fontosabb a referálás szempontjából: azonos anyag, azonos forma?
2. A Saint-Pouilly-apátságon soha senki nem végzett felújítási munkálatokat, így csak két romos fal maradt belőle. Mire referálunk, amikor Saint-Pouilly-t említjük? És Port Royal esetében, aminek még két fala sem maradt fenn, csak a hűlt helye, mégis turisták ezrei keresik fel?
3. Cognac apátság: William Randolph Hearst amerikai sajtómágnás a tökéletes épületet kereste, s Európában rátalált a Cognac apátságra. Megvette, a köveit beszámoztatta, lebontatta és az egészet eredeti formában újra felépítette a californiai Saint Simeonban. Ugyanarról az építményről van szó? Mi a fontosabb, a homolokalitás vagy a formai azonosság?
4. Az egyiptomi Királyok Völgyének néhány épülete az asszuáni gát építése miatt veszélybe került, ezért átszállíttatták máshova. Több joga volt-e ehhez az egyiptomi népnek, mint Hearstnek a saját Cognac kolostorához?”[21.sz.. 19. oldal]
„1. Jurij Lotman helye a szemiotikusok között
Valamikor 1983-ban két magyar szemiotikus, Hoppál Mihály és Király Gyula interjút készítettek az akkor már idős mesterrel, s ebben az interjúban a következőképpen vall a szemiotikáról, a szemiotika a nyelv és a szöveg kapcsolatáról.
„Először is a nyelvről a szövegre terelődött a figyelem. A genfi iskola illetve az ortodox saussure-izmus, melynek hagyományait mi is folytattuk, úgy vélekedett, hogy a szöveg a nyelv automatikus terméke. És ami a szövegből nem fejthető meg pusztán a természetes nyelv ismeretében, az a véletlen jelenségek körébe tartozik, nem releváns, „nem mond semmit”. Eszerint tehát a nyelv az elsődleges stádium, a társadalomban adott jelenség- a szöveg pedig olyan csomag, amelybe a feladó jól becsomagolta a közlést, a címzett pedig felbontja, hogy a
közléshez hozzáférjen. Minket a szövegben csak az érdekelt, ami rendezett volt benne. Holott minél többe t foglalkoztunk a kultúra történetével, annál világosabbá vált, hogy a szövegben a rendszeren kívüli jelenségek is fontosak. Sőt, arra is rá kellett jönnünk, hogy a kultúrán belül a szöveg előzi meg a nyelvet, és nem a nyelv a szöveget … Az elsődleges jelrendszerekben, vagyis a beszélt nyelvben a szöveg minden esetben szorosan kötődik az adott nyelvhez. A bo- nyolultabb, kiváltképp a művészi közlések szintjén viszont előbb van a szöveg, amely az éppenséggel most keletkező nyelven jön létre. Sőt, bizonyos fokig magában a szövegben van
„elrejtve” a nyelv újraalkotásának mechanizmusa.”
Milyen paradigmaváltásra utal Lotman a fenti szövegben? Emiatt nevezik egyébként az ő álláspontját posztstrukturalistának. Amikor Lotman egyre vehemensebben képviseli azt az álláspontot, hogy a kultúra szerepe kiemelkedő, akkor gyakran merít Levi-Strausstól és az antropológiából érveket. Az interakcióban való konstituálódás, a kultúra és a kommunikáció szerves kapcsolata a modern kultúraelmélet alapja. Így a kultúra kétféle arculatát mutathatja
felénk, aszerint, hogy a kétfajta kommunikációs rendszer - tranzakciós / interakciós – oszcillációja milyen fázisban van. Egyes kultúrák önmagukat szövegek meghatározott összegének minősítik, mások szabályok és normák gyűjteményének. Az elsőt a szövegek kultúrájának, a másikat a grammatikák kultúrájának nevezzük. A mitologikus orientáltságú kultúrák az első típusba sorolhatók, a norma-szövegek, „kód szövegek” hagyományozódnak egyik korszakról a másikra. „A kód- szöveg szövegnek tekinthető, nem a szöveg felépítéséhez szükséges elvont szabályok gyűjteménye, hanem szintagmatikusan felépülő egész, jelek
szerkesztett struktúrája.”7
Ez a szöveg közleményátadás reproduktív. Ilyen például a proppi leírás a varázsmesék morfológiájáról. A szöveg második funkciója, hogy új jelentéseket hívjon életre. Az auto-kommunikációs folyamat kódként határozódik meg, mely szövegeket hoz létre. Amikor tehát a szövegek átörökítése során a kódok a külső szférából bekerülnek a kultúrába, mint autokommunikációs rendszerbe, módosítják azt, információval dúsítva a textust. Ezek a kódok a legkülönfélébb módokon azonosíthatók: ideológiák például, meghatározott jelrend-szerek, melyek újra és újra rendezik a szöveg olvasását. A szemiotika tudományának a világ fenomenális voltáról és annak jelként való megmutatkozásáról többféle elképzelése van. Lotmannak felül kellett bírálnia korábbi nézeteit, mely szerint a nyelv csak olyan jelszerűség, amely a valóság leképezéséhez szükséges, és nem a valóság része maga is. Ha a kultúra analizálható szövegként , és Lotman kultúraelmélete ezt támasztja alá, akkor az egymásba kódolódó szövegek, már nem a világ egyes dolgait modellálják, hanem, azt a jelölőfolyamatot, amelynek eredményeként létrejöttek. A szöveg a valóság szemiotikai terrénuma lett, s ezzel a kérdés iránya is megváltozott, már nem a valóságfenomén kódok „
6
Hoppál Mihály – Király Gyula: A kultúra múltja: a jelene. Budapesti beszélgetés Jurij Lotman szemiotikussal
In.: Élet és irodalom 1984/45.7
7
Rácz I. Péter: Szemiotikai intertextualitás. Lotman posztstrukturalizmusának kérdéséhez. In.: Kálmán C. György – Orbán Jolán: Irodalom, nyelv, kultúra. Jelenkor, 1998. 23.
[21.sz. 21. oldal]
’általi rekonstrukcióját kell elvégezni, hanem a kultúra mint viselkedés- és tevékenységforma létrejöttének a miértjeire kerül a hangsúly. Ez a megfogalmazás természetesen nem azt jelenti, hogy magát a valóságot konstituálnánk meg, hanem azt, hogy a szövegek maguk fenomenalizálják a valóságot és ennek termékét tekintjük önálló létezőnek.
Egy másik idézetben maghatározza a szemioszféra fogalmát: „A szöveg olyan szemiotikai tér, melyben a nyelvek egymással kölcsönhatásban állnak, infernálnak és hierarchikus önszerveződést tanúsítanak, akkor ez szemioszféraként, absztrakt térként is tárgyalható.”8
8 Rácz I. Péter: Szemiotikai intertextualitás. Lotman posztstrukturalizmusának kérdéséhez. In.: Kálmán C. György – Orbán Jolán: Irodalom, nyelv, kultúra. Jelenkor, 1998. 15. [21.sz. 22. oldal]
